Hogy mit adhatnék Neked, ha hatalmamban állna?
- Nem mesés gazdagságot, - csak elegendőt ahhoz,
hogy távol tartsd a szorongást
és reményt nyújts az elesetteknek.

- Nem mesés szépséget, - csak szerető szívet.
Esélyt, hogy bölcsen használd fel adottságaidat,
- hogy megválthasd velük a világot,
és mindez örömet is okozzon Neked.

Kívánok Neked érzéket, hogy felismerd
a minket körülvevő szépséget.
Bátorságot, hogy kitarts és egyre erősebb légy,
örömet, elégedettséget, szeretetet.

Életet, melyet érdemes élni.

Balatoni alkony

Az ég a vízre ráhajol
a láthatáron valahol...
az ég a vízzel összeér,
az ég, a víz
gyöngyházfehér.

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,
boldog vagyok...semmi se fáj...
tükörsima a Balaton,
sellők énekét
hallgatom.

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem sírtál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

 először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

 Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

hegyormodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé

mint a napfény maga felé fát,

virágot, lombos ágat –

fölemeled az anyádat.

Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,

innám a fényt ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítanám arcomat,

és feledném minden búmat, harcomat.

Élném időmet, ameddig élhetem,

Hisz csupán egy perc az életem