Sok-sok szívben élek

Érzések közt bújva, ösztönösen élek,
mások fájdalmát lesem, s tőlük ellopom.
A lélekkihűléstől én mégsem félek,
mert mások szíve az én csendes otthonom.

Ha hörgő haragos harapja torkodat,
azt megérzem úgyis, valahogy megtudom,
vértvirágzó vággyal védem a sorsodat,
bírom én, hisz mások szíve már otthonom.

Sose félj szeretni, még akkor se, ha fáj,
mély mámormenedék az, én úgy gondolom,
sártól és selymes fűtől egységes a táj,
én tudom, mert mások szíve az otthonom.

Ölelj át mezőt, csókold a szép virágot,
hadd sírjon szemed a haldokló alkonyon,
s ha hegyi patak hív, hordozza hiányod,
ráébredsz, mért mások szíve az otthonom.

Borulj le naponta, önként, hittel térdre,
s járja át szívedet önzetlen hatalom.
Jó szándékod hirdesd, bátran tedd a fényre,
így lett mások szíve nekem is otthonom.

 

Megtalált érzések

Elhalnak lelkemben vérző sóhajtások,
ha csábbal csitítod, s csöndes csobogásod
járja csörgedezve, mint csobogó patak
vágyálmom mély medrét csöppnyi idő alatt.

Megtérek hozzád, mint lábát lejárt vándor,
kinek orrában él útszéli virágpor,
ki ezerszer csodálta, mily remek szállni,
de nem merte eddig soha kipróbálni.

Lelkem kibélelted puha-pihe tollal,
akaratom fedted életvágyó-folttal.
Szemem szűk színeit szárnyalásra bírtad,
a megfoghatatlant gyógyszerként felírtad.

Valósággá tetted búvó látomásom,
elixíred mi eddig nem hatott máson,
nem sajnáltad tőlem, tenyeredből adtad,
szomjazó lelkemet folyvást megitattad.

Nemhiába hitted, hogy adni az mámor,
többé váltál Te is az adakozástól,
ám furdalni kezdett a lelkiismeret,
hogy a méz íze szádból túl édes lehet.

De oktalan félni, ezt pont Tőled tudom,
amióta kísérsz e röggel telt úton,
hisz lírádért élek, mert fogod a kezem,
Ó Vers, Te mindenem, én érted létezem.