Ezüst nyárfák

Mintha csak egyedül
lennék e világon,
körültem nagy nehéz,
meleg nyári álom.

Száz fehér virággal,
száz tündérmesével
a napsugár tüzes,
arany szemével.

Merre terjed szárnya
a nagy boldogságnak?
Hát a fehér felhők
hova, merre szállnak?

Keletről nyugatra,
elfújta már a szél…
Megzörren a gyenge
ezüst nyárfa-levél.

 

 

 

Az erdő hangja XV.

 

Kik az erdőn vélem jártak,

Már csak ködbe olvadt árnyak,

Ki elfáradt, ki elkésett,

Ki a múltba elenyészett.

 

De hogy elmúlt a sok álom,

Az erdőt csak jobban látom,

Nem ütközve emberhangba,

Érthetőbb az erdő hangja:

 

A patak zúg, - fák zúgása,

Madárszárnyak suhogása,

Bogár rajnak libbenése

Sűrű szálú mohnövésbe.

Megroppan dűlt fák gallyába

Eliramló vadnak lába,

Szél megrezzen a fűszálban,

Kígyó siklik selymes lágyan.

 

Megcsendül naponta újra

Ezerszálú arany húrja

A beömlő napsugárnak,

Csillagfénynek, holdvilágnak.

 

Nincs az erdőn tegnap, holnap,

Mind egy csöndbe összeolvad,

Nagy hatalmas néma ének:

Ezerhangú örök élet.