Pillangó

Minden pillangóban
anyám lelkét látom,
mely könnyharmatot ejt
minden szál virágon,
mert hiába keresi
azt a hervadozó egyet,
amitől a szíve
boldogsággal telt meg.

Szállj csak lepke, szállj,
minden szál virágra,
hadd higgyem,
hogy anyám lelkét
élet koronázza,
hadd higgyem, hogy halála,
csak egy fényes álom,
mely túltündökli magát
minden valóságon.

Búcsút int a nyár

Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,
s követői leszünk az őszi hervadásnak,
ami oly keserű érzés, így alkony idején,
mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.
Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,
s messze délre száll minden gólya pár,
mert tudom,
mikor a vándormadarak messzi útra kelnek,
valamit lelkünkben mindig összetörnek.
Sajog bennem is az a bizonyos tudat,
hogy utoljára látom-e a rétvirágokat,
s utoljára érezhetem azt a kócos langyszelet,
mely arcomba fújja a homokszemeket.
Én minden évszakot nagyon szeretek,
de bennem véreznek el az őszi levelek,
s bennem halnak el azok a bús gondolatok,
hogy egyszer én is, én is meghalok,
s akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,
szép muzsikát már nem fütyül nekem
több énekesmadár.

Kósza szél lengedez

Kósza szél lengedez, arcom simogatja,
olyan mintha anyám szikár keze volna,
melynek ráncaiba ivódott az-az otthon-illat,
mit gyermeteg álmaim emlékével ringat.

Sárgarigók szállnak ma, anyám kertjén át,
talán eldalolják neki kedvenc nótáját,
azt amit annyira, oly nagyon szeretett,
amit minden rigófaj csak neki csicsergett.

Kósza szellő nevetgél házunk udvarán,
mintha értené a szót, mit anyám hagyott rám,
mintha tudná, hogy az élet itt és odaát,
semmit sem változik míg gondolnak reánk.

A hegedű hangja

Ma belegyűröm lelkem egy szívtépő dallamba,
s egy felsíró hangú hegedű leszek,
melynek vonójára tapad a világ fájdalma,
s húrjain könnyeznek szót az emberek.

Ma én zokogom el a folytonos szenvedést,
a ráncokba szakadt imaszavakat,
azokat a háton hordott korbácsnyomokat,
melyekre vércseppet hullat a kín s az indulat.

Ma én kérem Istent, adjon lelket azoknak,
kikből minden jóindulat végleg elveszett,
s kiknek nem számít testvér, sem anya, sem barát,
mert száműzték maguk mellől a szeretetüket.

Dalolj, dalolj helyettem kicsi hegedűm.
Tedd boldoggá néhány percre a nincsteleneket.
Szárítsd fel arcukról a rápergő könnyeket,
amik hosszú évek alatt rátelepedtek.

Add vissza hitüket a szétfoszlott reményt,
hozz ajkukra mosolyt, gyógyítsd a sebüket,
Ne engedd, hogy ártatlan gyermekek,
keservvel éljék a jövőt s az életet.

Mesélj, mesélj, én kicsi hegedűm,
Sírjon csak sírjon az elkoptatott húr,
szívet adjon annak is, kinek szíve helyén,
szeretet helyett gonoszság az úr.

Óvd a világot, én kicsi hegedűm
vigyázz lelkeddel minden koldust, árvát,
kik hideg napokon megfagyott kézzel,
térden csúszva ölelik Isten keresztfáját,
s kik csak levegőt markolnak, sós cseppet nyeldesnek,
mert az elfordult tekintet, soha meg nem érti
könnyező szívüknek néma suttogását.

Messzire megyek

Ha szíved másik szívéért vérzik,
én nem gyógyíthatom,
hisz beforratlan lenne minden sebzett nyom,
amelyre kínban fogant könnyem
reá hullatom.
Mert az a kínban fogant könnycsepp
a bánat nehéz cseppje,
mitől szíved talán végleg
halkká csendesülne.

Így hát messzire megyek, nagyon messzire,
oda, hol majd elhalványul az érzés ereje,
mert amíg tudom, hogy szíved
más szívéért vérzik,
mérhetetlen fájdalmamba
belehalok én is.

Áltatom magam

Áltatom magam,
hogy minden rendben van,
és nem fáj semmi sem
vérző múltamban,
mert hinni akarom,
lelkem erős, kitartással bír,
akkor is, ha néha
bánat-könnyet sír.

Áltatom magam,
hogy hidegen hagynak
a keserédes szavak,
a bágyadt hangulat,
és minden-minden
mi sebet ejthet rajtam,
s ami megállásra késztet
a túlélési harcban.

Áltatnom kell magam,
mert ha nem teszem,
mint sápadt fény a sűrű ködben
csendben elveszem.

Csillagfényű anyám

Esténként mikor a hold feldereng az égen,
és körbe ölelik a fényes csillagok,
szemem könny ragyogja, szívem hiány fájja,
mert drága jó anyámra gondolok.

Vajon melyik csillag az, mely lelke fényét őrzi,
azt a fényes, áldott lelket, mely utam ragyogta,
mikor elkóborolt szívem nem talált haza,
s mikor sűrűn hulló könnyem arcomat mosta.

Nem tudom a választ, csak nézem az eget.
S próbálom fellelni azt a szomorú szemet,
mely annakidején úgy ragyogott rám,
mint a legtündöklőbb csillag egy nyári éjszakán.

Ha nem is lellek meg az éjszakai égen,
ne búsulj anyám, hisz szemem fénytüzében,
míg élek te leszel az-az éji csillagragyogás,
ami visszatükröződik könnyeimen át.

Ha volna még, ki várna

Jó lenne hazamenni, ha volna még otthonom,
s ha abban az otthonban várna valaki,
aki kitárná előttem azt a nap-szított fakaput,
amelynek elrozsdálló zárját az idő marta ki.

Jó volna, ha édesanyám fáradt karjaiban
ismét fellelhetném azt a régi biztonságot,
mely éreztette velem, bármily galád sorsom,
ölének fészkében oltalmat találok.

Jó volna hazamenni, s kicsit megpihenni
a szőlőlugassal benőtt gangnak hűs kövén,
ahol édesanyám mesélt az életről meséket,
melyeket oly áhítattal hallgathattam én.

Jó volna még egyszer lágyan megölelni,
s megköszönni néki, hogy megszülethettem,
s megköszönni azt, hogy az ő lelkéből ered
az emberek iránti nagy szeretetem.

Jó volna még utoljára kezét csókolgatván
egy pillantást vetni könnyező szemére,
és szívére rálehelni azt a végtelen nagy hálát,
amiért életet adott az övéért cserébe.

Meséld el fiam

Meséld el, fiam, hogy úgy szerettelek,
mint lángsugarú nap a búzaföldeket,
mik magukhoz vonzották az esőcseppeket,
hogy álmukból ébresszék a kalászrügyeket.

Meséld el, fiam, hogy úgy féltettelek,
mint bogárszemű éjszaka a sötétlő eget,
mikor az, felhők mögé bújt, s onnan könnyezett
tűzfényüket vesztett csillagtesteket.

Meséld el fiam, hogy egyszervolt anyád,
két szemedbe ragyogta szeme sugarát,
hogyha örök télbe szöknének a gyorsan futó évek,
e ragyogás legyen földi menedéked.

Egyszer meséld el, fiam, gyermekednek is,
ha anyád sírhantját már virágok lepik,
hogy nyári éjjeleken, mikor feldereng a hold,
ő az, aki könnytől fénylő lepkeszárnyat bont.

Ilyen voltál fiam

Mikor kicsi voltál fiam, odabújtál hozzám,
mert érezted, én vagyok az-az erős mentsvár,
ami oltalmaz és megvéd mindazon napon,
mikor majd szívedbe mar a kínzó fájdalom.

Mikor kicsi gyermek voltál, mindig tudtad azt,
anyád óvó karjaiban védelmet kaphatsz,
mert azok a karok úgy ölelnek téged,
hogy nem bír el velük a kíméletlen élet

Mikor kicsi voltál fiam, s könnyes volt szemed,
anyád diadémmá fűzte a hulló cseppeket,
hogy szemed fényes tükre úgy ragyogjon mindig,
mint az éltető nap, mely gyémánttűzben izzik

Mert ha gyermekszemeidben szomorúság ült,
anyád ajka is el-elcsendesült,
csak két karjának ringatása erősödött fel,
hogy te szendergő álmodból is mosollyal kelj fel.

Ma már felnőtt lettél fiam, s nem vigyázhatlak,
gyengült karjaimmal sem ringatgathatlak,
de vérem lüktetése még ma is ugyanaz,
mint akkor, mikor szívem alatt ékként hordtalak.

Ne szégyelld

Ne szégyelld, ha lelked gyengédebb, mint másé,
ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,
mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,
ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.

Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,
s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,
hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,
kik megtanultak valaha emberként szeretni.

Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,
mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,
s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,
hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.

 

Advent első gyertyalángja

Advent első gyertyalángja legyen ma a béke,
apró gyermekszívek szépreményű éke,
ráncos, fázós kézfejeknek forró meleg kályha,
szomorú arcocskáknak pihe-puha párna.

Advent első gyertyalángja legyen ma a mosoly,
ott is ahol kacaj hallik, s hol nyomorúság honol,
hisz, ha Advent gyertyájában fellobban a láng,
szeretettől fénylik ez a könnyező világ.