Hiány

 

Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,

Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.

Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,

Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.

 

Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,

Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.

De nélküled kietlen tájon találom magam,

Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.

 

Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,

Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.

Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,

Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.

 

Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,

Fényesen világít, lesz saját holdad.

Üstökösként repül át az égen,

Ha velem vagy, az maga az éden.

 

Akkor ezer virág nyílik a réten,

Fény gyúlik a mély sötétben.

Nincs fagy, hideg, fájdalom,

Valóra válik, miről álmodom.

 

Arra kérlek, maradj még soká,

Repítelek, elviszlek bárhová,

Csak hiányodat nem bírja szívem,

Megszakad, és elveszítem hitem. 

Magamról

 

Rossznak mondod a világot,

Dőresége bosszúságod;

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát;

Fölpanaszlod lázban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,

Csak hiúság, buborék.

 

Oh, pedig hány perced, órád

Volt, midőn e sujtoló vád

Könnyeidben elviharzott

S kiderült rá szíved, arcod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed’;

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta? … Semmiség!

 

Nem tudod, mi nyomja szíved’,

Semmiségek üdvezítnek.

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhítod,

S holnap küzdve élni jobb.

 

Ember! Önző vágy vezérel,

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad, S ha örömre gyúlt szíved:

Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;

 

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;

Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;

Télen is jársz rózsakertbe’,

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,

 

Ha világod búban éled;

S csak ha lelked szenvedőnek

Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Mit törődöl a világgal,

Szenvedő szív sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

 

Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen …

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Ki sóhajtoz, ki mulat.

A világ csak – hangulat.