SZABADSÁG

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

a látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

 

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is, aki pőre.

 

Tudd meg: szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

és győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle.

Szabad akar maradni mindörökre.

 

NYÁRI ÉJSZAKA

 

"...Emlékszem egy édes, nyári éjszakára

Ezüstösen tűzött le a hold sugára.

A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,

Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,

Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!

Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,

Istenem, istenem, de húszéves voltam!"

 

Vallomás

 

Hogy mi egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

Ha nem vagyok jó szeretőnek,

Egyébre nem vállalkozom.

 

Például arra, mit oly gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört, szegény szívének

Legjobb barátja én legyek.

 

Legjobb barát, barát?

Szavamra, méltó egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

 

Ön csupa élet, csupa illat,

Vakít, hevít, ragyog.

Hát hogy ne szomjazzam a csókjára,

Én ki angyal nem vagyok?

 

Hisz oly kevés, amit kérek,

Ha osztozkodni restell is,

Legyen a tisztelt lelke másé,

Nekem elég a teste is.

 

Legyen lelkének egy jó barátja,

Kivel csevegni élvezet,

Csak ez a mamlasz, ez a bamba,

Ez a barát ne én legyek.

 

Legyen az övé minden poézis,

Az enyém csak az, ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját - azt majd megoldom én.

 

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom.

De annak, hogy megértsük egymást,

Csak egy módja van asszonyom.

 

Adjon a sors, mely egy tenyérről

Jót is, rosszat is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket önnek,

Vagy nekem adjon jobbakat.

A másik

 

És szólt a nő:

 "A hajam ében,

És lágyabb, mint a lágy selyem,

És itt a szívem közepében

Ujjong a boldog szerelem.

Tied a testem, tied a lelkem,

Te vagy az első, akit öleltem,

Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."

S a férfi szólt: "A másik elhagyott."

 

És szólt a nő:

"Piros az ajkam

És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,

És végigfut az üdvök üdve rajtam,

Mikor így tartasz forrón átölelve.

Szemem sötétebb, mint az égbolt,

Mikor a fergeteg zavarja...

Oh, mondd, a másik szintén szép volt?

Fehér a válla? Gömbölyű a karja?

Tudott-e súgni-búgni szintén,

Tudott-e édes csókot adni,

Meghalni karjaidba, mint én

És új gyönyörre föltámadni?

És lángolt, mint a nap?

Szelíd volt, mint a hold?"

S a férfi szólt:

"A másik csúnya volt."

 

És szólt a nő:

"És mégis nappal, éjjel

Sóhajtva gondolsz vissza rája,

Amellyel az enyém nem ér fel,

Mi volt a titka, a varázsa, bája?

Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"

S a férfi szólt:

"A másikat szerettem!"