Hiába futsz, hiába rohansz

A messzeségben összeér a sín,
míg a vasút zakatolva megy.
Talán ott majd együtt lehetünk,
hol előttünk feltárul a hegy?

Ne higgy soha annak, ami látszat,
saját szemed megcsal néhanap.
Perspektíva, mi csalóka káprázat,
becsaphat az, bármily ég alatt.

Futhatunk a síneken örökké,
nem hoz össze így a végtelen.
Párhuzamos sosem metszi egymást,
csak hazudozunk át egy életen...

Ki nem lett tied egykoron, tudod,
az csalfa képzet neked, csak varázs.
Később sem más, jobb ha megszokod,
hiába futsz, míg tart a lángolás.

Hiába is szaladsz, hiába rohansz,
mi síneken vár, csak síkság és a hegy.
Követhet még kín, s a fájdalom,
oly sokba kerül ez a jegy neked...

Az egész csak káprázat nekünk,
ha közelebb, s távolabb vagyunk.
Perspektíva, téved a szemünk,
ameddig e sínen haladunk...

 

Nyárutó

A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.

Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.

Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.

A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...

Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!